Kétfajta véleménnyel találkoztam eddig, ha egy Wes Anderson filmről hallgattam/olvastam kritikát: vagy kicsit művészinek és marhajónak írták le, vagy elvontnak és szarnak. Úgy éreztem, hogy én az előbbi csoportba fogok tartozni, és ugyan kicsit tartva, de neki leselkedtem a Grand Budapest Hotelnek. Nem hittem volna, hogy egy olyan művet fogok látni, ami sanszosan az örök kedvenceim közé került be.

A film a nyolcvanas években kezd, mégpedig egy íróval, aki alkotói válságban szenved, de szerencséjére ihletgyűjtő utazása összehozza egy nem mindennapi alakkal. Ő a műben megismert környék leggazdagabb embere, aki látszólag indokolatlanul birtokolja a hotelt. Az író rá is kérdez, hogy miért ragaszkodik az uraság ehhez a már dicső korszakán rég túl lévő szállodához, ő pedig egy vacsorára invitálja hősünket, hogy elmesélje neki a hotel nem mindennapi történetét.

Itt idősíkot váltunk, és miközben az öreg narrátorként kíséri a történetet, addig megismerjük a 30’-as évekbeli hotelt. Pompázatos, tekintélyparancsoló hely, amit a karizmatikus Gustave (Ralph Fiennes) vezet. Guszti nem mindennapi karakter: borzasztóan egyenes ember, aki verseket szaval, nagyszerűen egyengeti a hotelt, de emellett valami perverziója is van az öreg hölgyekkel. Mellette megismerjük Zero-t, aki az új „lobby boy” a hotelban. Gustave és Zero hamar összemelegednek, a szálloda igazgatója mindenhova elkezdi magával vinni és bölcs mondatokkal ellátni.

Az egyetlen ember, aki még lila zakóban is kő kemény.

Ekkor viszont beüt a krach: Gusztáv egyik öreg szeretője elhalálozik. A hír hallatán rögtön útra is kel kideríteni, hogy mi történt. Persze kiderül, hogy a matuzsálemkorú múzsája ráhagyott egy drága festményt, ami a családnak közel sem egy olyan tény, hogy azt simán elfogadják.

Innentől pedig beindul a film, és vele együtt elkezd az egyik legjobb pontja kidomborodni: az abszurditása.

Ebben a filmben csak pont annyira abnormális minden, hogy a realitás határán épphogy átcsusszanjon. A karakterek mind picit őrültek, a humor néha átmegy sötétebbe, és a látványvilág is néha eltávolodik a valóságtól, a meseszerű felé.

Hej de messze kerültél a dinóktól haver

Hatalmas karaktereket ismerhetünk meg.

Csodásan markánsra és viccesre sikeredett a főszereplő Gustave, aki verseket szaval és igen elegáns, ugyanakkor tud kemény és leleményes lenni húzós helyzetekben. A filmben több elegáns karakter is van, akik mind borzasztó szépen fogalmaznak és viselkednek, ezért nevetéssel zökkenti a nézőt az, ha tőlük becsúszik egy két fuck.

Zero ugyan fontos szereplő, de nem olyan kibontott, mint a fennemlített. Megismerjük a múltját és a viselkedése szintén egyedi, viszont inkább egy „sidekick” posztot tölt be, mint a Gustave szárnyai alá vett tanonc.

És ne menjünk el Zero szerelme mellet, ugyanis egy ritka jelenség ő a vásznon. A Saoirse Ronan által megformált Aghata nem hihetetlenül gyönyörű, nem hord testére simuló ruhákat, egyszerűen elbűvölő. Aranyos, eszes, egy olyan nő, aki a jellemmel és puszta varázsával vesz le minket a lábunkról.

Tegyük hozzá, hogy a film után nagyon édesszájú lettem

A látvány is majdhogynem ugyanilyen elbűvölő. Teljesen a jelenetek alá rendelődik. Ha kell,akkor sejtelmes és sötét, de ha engedi a szituáció, akkor gyönyörű színpompa tárul elénk, ami elég gyakori. A zene pedig tökéletes aláfestés ehhez a látványhoz. Ja és a kamerázás! Ritkán látok ilyet, de ebben a filmben körülbelül az összes jelenet pontosan úgy van beállítva, hogy a lényeg középen legyen. Furcsa, de nagyon tetszetős megoldás.

Szememben ez a film egy kincs: izgalmas, vicces, szép, és maradandó. Már a cikk írása közben újra kedvem támadt megnézni, és ha hasonlóan éreztél a kritika olvasása közben, akkor ne habozz, megéri.

trailer: