Újraindul a blog, amit nem is kezdhetnénk az Aljas nyolcasnál jobb alannyal. Tarantino hánytatott sorsú filmje noha vegyes fogadtatásnak örvendhet, viszont itt nálunk egy igen kedvelt mű, lássuk is, hogy miért.

A történet javarészt egy csehóban játszódik, ahol egy különleges bagázs verődött össze: van itt sheriff, fejvadász, de egyszerű tehenész is. Mindannyian a kint tomboló hóvihar elől menekültek ide, viszont hamar kiderül, hogy a csoport tagjai a nemrég lezárult amerikai polgárháborúban nem álltak mind egy oldalon. Ezt súlyosbítja az is, hogy bent melegszik Samuel Jackson is, akit a déli részleg messzemenőleg se kedvel, bőrszíne miatt. Ha ez pedig nem lenne elég, a helyet körbelengi a hazugság bűze. Ja meg egy valag pénz is járkál köztük egy kivégzésre váró rab személyében. Minden adott ahhoz, hogy az itt melegedők egy jelentős része ne élje meg a holnapot.

A történetbe nehéz lenne ennél jobban konkrétumok nélkül belemenni, amit nem is akarok megtenni. Egy kamaradrámáról van tehát szó, ahol a kevés karakter egymáshoz viszonyulása és annak gyökeres változása a film középpontja. A zsánerek között csapongunk (mint azt már megszokhattuk QT-tól), de javarészt a western-krimi-fekete komédia Bermuda háromszögben mozog a mű.

Ha ilyen arcok lennének a vonaton a kallerek, büdös életbe nem bliccelnék

 Quentin ismét nagyot alkotott a karakter-, és történetírás terén. Senki se igazán az, akinek mondja magát, mindenkinek van mocsok a múltjában, és a szemünk láttára kötődnek szövetségek, amikről nem hinnénk hogy felbomlanak, de mindig közbejön az igazság, vagy a

hatlövetű.

A rendező sok helyen kapta meg, hogy a nyolcadik alkotása többször is üres járatokon halad át, ám ezzel én nem értek egyet. Ez egy klasszikus Tarantino alkotás: lassabb, kimértebb tempója van, ami a film haladtával egyre csak gyorsul, a végére pedig száguldani fog, vért fröcskölve magából.

A téli táj érdekes ízt ad a westernek, a ruhák, fegyverek, díszlet trió pedig az első perctől nyugtázza bennünk a kort, noha ezeket végül mind ellepi a vér. Szóval csili-vili minden, de jó színészek nélkül csak üresen kongana a tér, de nem kong. Óh, de mennyire nem.

Ha lenne legjobb színészi gárda díj az Oscaron, akkor az Aljas nyolcasnak kéne bezsebelnie. Mindenki maximumot hoz, Samuel Jackson ismét tündököl, Kurt Russel kő kemény. Jennifer Jason Leigh olyan beteg módon játszik, hogy többször kirázott tőle a hideg. Walton Goggins pedig végre előtérbe került, és ezt nagyon meghálálta. Tim Roth játéka furcsamód hasonlított Christoph Waltz-éra, de ez nem jelent negatívumot. Sorolhatnám a neveket, de egy biztos: nincs senkise, aki kilóg, bár kamaradrámához (és a film hosszához) képest néhány személynek nem jut annyi idő, hogy komolyabban kibontakozzon.

A kulcsszó: bizalom!

Ami talán ez elődökhöz képest gyengébbre sikerült az a zene. A film alatt egyszer sem éreztem azt, hogy a sztratoszférába emelné a jelenetet ami alatt megy, csupán ízesítette azt. Ez csak QT-nál jelenthet visszaesést mondjuk. Örömteli Ennio Morricone zenéjét hallgatni, de valahogy ezzel a tracklist elvesztette a Tarantinos őrületét.

Vitathatatlan, hogy a film nem siet, viszont a maga három óráját szépen kitölti: minden klappol, a mű végére a néző szétzúzott agytekervényekkel jön ki. A „vissza a gyökerekhez” gondolatban született film visszahozta QT kezdeti szárnynyitogatásainak a tempóját és történetvezetését, aminek én nagyon ürülök, és bizonyára a régi műveit kedvelők is, de ha nem bírod a hosszú, kimért tempójú  szövevényes filmeket, akkor kerüljed.

trailer: