A world’s end talán a cornettó trilógia legőrültebb tagja. A harmadik film egy comeing of age, vagyis a felnövésről szóló filmek közé áll be. Meg persze vannak benne robotok meg kocsmák. Kell ennél több?

Felnőni szívás, ezt mindig is tudtuk. Hátrahagyni fiatalkor felhőtlen bulijait, szabadságát nehéz. Főszereplőnknek, Gary Kingnek (meglepő, Simon Pegg) ez nem is sikerült. A múltjában van egy csorba, amit ki akar javítani. Még pedig végig akarja vinni a „golden mile”-t, ami szülővárosának 12 kocsmájának a végigjárása egy éjszaka alatt. Ez suhancként nem sikerült neki, ezért sok év elteltével összeszedi a régi haverokat, akiket nehezen, de lerángat vidékre inni. Nosztalgiáznak, isznak, de valahogy nem az igazi. Mindenki szerint azért, mert felnőttek (kivéve drága Gary barátunk). Mindenki azzal cseszteti, hogy nöjjön fel, nézzen a tükörbe, lehet hogy régen menő volt, de mostmár inkább tűnik őrültnek. Egyedül Kingnek gyanús a kisvárosban a sok ismétlődés, és közömbösség a kocsmárosoktól, és falu lakóitól feléjük, hiszen ők nem is olyan régen itt legendák voltak, legalábbis az ő mámoros emlékeiben. De végül kiderül, hogy mi nem stimmel valójában…

AZ HOGY A FALU LAKOSSÁGÁT ROBOTOKKAL CSERÉLTÉK KI

De ez emiatt ki a fene hagyná abba az ivást, végülis még sok kocsma van hátra.

Komolyan, jézusom, ez a film magasan a legabszurdabb a trilógiában. Teljesen őrült, full random néha, és én imádom ezért. Valahogy még is van egy íve, valahogy ennek a káosznak is sikerült egy józan történetvezetést csinálni. És a harcjelenetek, basszus sok akciófilm elbújhat. Annyira durva koeorer koreográfiája van, olyan mintha egy nagy csatatéren menne végig a kamera (jah, kamerázás itt is süti), megállás nélkül pörög. A feszültség fokozás istencsászár, a vizuális effektek a helyükön vannak és a végén a csavar nagyon kemény, talán a leges legvégével van kicsi bajom. Nem az hogy rossz, csak talán kicsit kizökkenti a nézőt.

Aranypénteeeek

Simon Pegg és Nick Frost között talán ebben a filmben van a legnagyobb dráma, meg alapjáraton talán ez a film a legdrámaibb a három közül, de biztos, hogy a legszélsőségesebb is. Azért ez a film megtudja feküdni a földhözragadtabb emberek gyomrát. De én imádom, órákig tudnám dicsérni, de lusta vagyok annyit gépelni, inkább akik bírják a nagyon abszurd váltást, részeges, brites humort, drámával fűszerezve, az nézze meg. Remélem sok ilyen ember van.

Hát vége, egy trilógia összegző post még lesz, de előtte az új lego filmről is firkantok valamit. Bármi óhajt, sóhajt, kritika alanyt a kommentekben várok megemlítésre, vagy facebook oldalán a blognak(pofátlan önreklámozás). Addig meg örüljünk annak, hogy a her nyert oscart!